Valamelyik régi bölcs mondta, hogy mindenki találkozik legalább egyszer életében a szerencséjével, de sokszor nem is tudja. Sokszor megragadja, sokszor meg elengedi. A vadász és horgásznak életében mindig akad ilyesmi. Hadd mondjam el az én esetemet. Persze nagy sora van ennek, de kezdjük az elején.
Régen volt, akkor még elemi iskolás voltam, Istenem, erre még a visszaemlékezés is milyen szép! Hajlékony, száraz mogyorófavessző volt a horgászbotom, a zsinórom meg vékony házicérna. A horgom elgörbített, kiélesített gombostű. No meg egy gyufaskatulya legyekkel és egy cipőkrémes doboz gilisztákkal. Ilyen felszereléssel horgásztam gyerekkoromban a nyári vakációban. Hogy megdobbant a szívem, mikor az első parányi halat kifogtam! Kis cimboráimmal ott horgásztunk naphosszat a Latorca partján. A sok apró halat vékony fűzfavesszőre fűztük és büszkén vittük haza a halfűzéreket. Az én zsákmányom bizony a macskának jutott. Dörmögős, öreg szakácsnőnk büszke zsákmányomat fitymálva lökte félre. Nem bajlódott az ilyen szálkás, apró halakkal.

Az is régen volt bizony, hogy nyolcadikos koromban karácsonyra hasított bambusz pisztrángozó botot kaptam, még hozzá valódi Angolt, meg teljes horgászfelszerelést. Ilyen horgászbotja és felszerelése akkor még csak a fiatal grófnak volt. Nyári iskolai szünidőmben a Latorcába torkoló Nagy-Pinye, Kis-Pinye, Vicsa, Dusina és Szinyák patakok gyönyörű vidékét barangoltam és pisztrángoztam. A pisztrángot műléggyel, eleven hallal, pergőcsalival, sokszor apró villantókkal fogtam. Mindig lenéztem a folyami és tavi horgászokat, akik egyhelyben, naphosszat
elüldögélnek a hajókikötő kőgátjain, tutajon, kikötött csónakban, a vízpartokon, állásokon. Rablóhalra, vagy fenékjáró halakra, gilisztával, vagy főtt kukoricával horgásznak. Nem is tartottam az ilyen „ülő” horgászatot sportnak. >>>